|
 Hatiasvili Nodar gruz származásu, a matematika-fizika tudományok kandidátusa. Szerzője 79 tudományos publikációnak, társszerzője 2 monográfiának és önálló monográfiát is irt.
l99O óta Budapesten él, magyar felesége kedvéért. Pályáját Magyarországon fizikus-kandidátusként az ELTE-TTK tudományos főmunkatársaként folytatta.
Már hazájában – Gruziában - és nálunk is folyamatosan publikált irodalmi folyóiratokban /MECENAT I MIR/ /ÉLETÜNK/. Több, mint tiz éven keresztül a Magyar Televizió különböző müsoraihoz irt forgatókönyveket: elsősorban a
tizenévesek és felnőttek sorsáról szóló dokumentumfilmek szerzőjeként-társrendezőjeként vett részt több dijjal is elismert produkcióban. /SZERELEM, MI AZ? („PRIX DANUBE„ Nemzetközi Fesztivál I. Dij l993) – IKREK (TOLERANCIA-Fődij l996) – LEÁNYREGÉNY- KI TUD RÓLUK? – TE JÖSSZ!/ és ő irta a SZÓKIMONDÓ cimü, népszerü kamaszsorozat un. „életjáték”-történeteit is, melyet a tizenévesek dr.Popper Péter pszichológus társaságában „játszottak”(Nemzetközi zsüri fesztiváldij I. – Balatonalmádi l997)
„Szárnybontogató” cimü meseregénye a szeretet, a tisztelet, a becsület, az akaraterő, a jótett kérdésköreit boncolgatja: kudarc-siker összefüggéseit vizsgálva. A tbiliszibeli „Megobari” nevü Könykiadó jelentette meg ”Pricsi Kvohi v kurinom carsztve” cimmel 2002 –ben.
Éveken keresztül jelentek meg novellái és egy szindarabja is /Hallod, a csalogány.../ az „ÉLETÜNK” cimü irodalmi-kritikai folyóiratban.
Itt most –egy virágboltos szemüvegén keresztül- mutatja, mit lát rólunk...
Kotkod Tyúkanyó mesélni kezd
 Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi országban, a szárnyasok birodalmában, élt-éldegélt egy kakas. Vígan élt, erõben nem akadt párja, délceg termete pedig sok tyúkocska szívét megdobogtatta. Birodalmában példás rend uralkodott. Mindenki tudta hol a helye és mi a dolga. A tyúkok békésen üldögéltek a tojásaikon, s miután kiköltötték õket, féltõn vezetgették-terelgették a fészekaljnyi apróságot az udvarban, és aprándonként átadták a kiscsibéknek mindazt, amit az életrõl tudtak. A kakasok lovagiasan igyekeztek kivenni részüket a feladatból, s csak azt lesték, hogyan járhatnának a tyúkok kedvében. Ám egyszer, a kányával vívott küzdelemben, elpusztult a kakasok kakasa. A békés baromfiudvar felbolydult. Lakói eleinte hosszasan tárgyalták a kakas hõsi halálát. Persze nyomban akadtak, akik noha nem is látták az összecsapást, izgalmas részletekkel színezték ki a szemtanúk elbeszéléseit. A legmeghökkentõbb az volt, hogy a történet végül az õ tódításaik alapján állt össze, így aztán a párbaj jóval hõsiesebbre kerekedett, mint ahogyan a valóságban lezajlott.
Rövid idõ múltán a baromfiudvar apraja-nagyja már kívûlrõl fújta az összes, javában persze kitalált részletet. A viadal iránti érdeklõdés fokozatosan lelohadt, ám a szócséplés igénye gyökeret vert a baromfiudvarban. Kicsik és nagyok, bármilyen témán képesek voltak órákig elvitatkozni. A szócsaták ugyancsak viharosan zajlottak, és nemritkán kakasviadalba torkolltak. No és a tyúkok! Ki gondolta volna, hogy egyszer még ezek a gyönge teremtések is ki fogják venni részüket a verekedésbõl?!Még egy karateszakosztályt is szerveztek, s minden szabadidejüket a karatefogások csiszolgatásának szentelték, megfeledkezve szent kötelességükrõl, a kiscsibék nevelésérõl. A sors kényére-kedvére hagyott csibék fel-alá kószáltak az udvarban, s elmerészkedtek mindenhová, ahonnan korábban el voltak tiltva. Idõnként a felnõttek fenékbe billentették a haszontalan csibéket vagy rájuk ripakodtak, de ezzel a dolog el is volt intézve. Senki sem tanította õket semmire. Egyszer Kotkod, az öreg tyúkanyó, akit õszintén aggasztott a baromfiudvar, s fõképp az utódok sorsa, összefutott az egyik fiatal tyúkocskával, akinek kiscsibéit a szemétdomb környékén látta. Miután üdvözölték egymást, Kotkod így szólt a tyúkocskához:
- Tudod-e kedvesem, hol láttam tegnap a csibéidet?
- Nem én - válaszolta nyugodtan a fiatal mama.
- A szemétdombnál - tört ki a felháborodás Kotkodból.
- Na és? - kérdezte kissé ingerülten a tyúkocska.
- Hogyhogy na és? - háborgott Kotkod. - Hiszen olyan picik még, könnyen bajuk eshet …
- Legalább megerõsödnek és könnyebben veszik majd az akadályokat az életben!
- De kedvesem, hogyan beszélhet így egy anya, … - esett kétségbe Kotkod, de a tyúk beléfojtotta a szót.
- Ne haragudjon, nincs idõm arra, hogy itt tereferéljek magával, már így is elkéstem az edzésemrõl!
A tyúkocska ezzel elviharzott, s Kotkod Tyúkanyónak az álmélkodástól még a csõre is tátva maradt. Még fel sem ocsúdott megdöbbenésébõl, mikor három csibén akadt meg a szeme, akik éppen a szemétdomb felé tartottak. Kotkod egész lénye berzenkedett a látvány ellen, így habozás nélkül a nyomukba eredt. Nem kellett sokáig a lelkükre beszélnie, mert a csibék nyomban megérezték a szavaiból áradó szeretetteli, féltõ aggódást, s tipegve megindultak utána. Kotkod büszkén kihúzta magát és valósággal újjászületett, hiszen nagymama lett!
A szénára éhes kakas
A kiscsibék, akikhez útközben még csatlakoztak néhányan, hamarosan Kotkod Tyúkanyónál üldögéltek, s jóízûen lakmároztak. Csaknem valamennyien degeszre tömték már magukat, ám mégis, alighogy Kotkod elébük szórta a kölest, a csibék máris rávetették magukat, nem is annyira a magra, mint inkább a mag felé mozduló
társaikra. Tyúkanyó keserûen megcsóválta a fejét, nagyot sóhajtott, s olyan temérdek magot szórt ki nekik, hogy a végén a csibék a jóllakottságtól szinte mozdulni sem tudtak. Megszelídültek, a haragos tekinteteket hálás pillantások váltották fel. ‘Milyen kevéssel beérik még’ - gondolta Kotkod, s kihasználva az alkalmas pillanatot, belefogott egy mesébe.
“Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi országban, a szárnyasok udvarában, volt egyszer egy kiskakas. Petuskának hívták. Mindig elégedetlenkedett, noha megvolt mindene. Megvolt mindene, ám õ mégis a máséra vágyott. Egyszer seta közben a mi Petuskánk felfigyelt rá, milyen jóízûen rágcsálja a tehén a szénát. Petuskának még a nyála is kicsordult, odalépett hát a kazalhoz és õ is megkóstolta. Nem ízlett neki, ezért úgy döntött, ugyanonnan vesz magának, ahonnan a tehén is eszik. Az éppen egy újabb adagot készült bekapni, mikor Petuska elõtte termett. Ezt a szénát is megkóstolta, azonban ez sem ment le a torkán. A tehén kicsivel odébbment és jó étvággyal folytatta a falatozást, ám Petuska megint szinte a szájából kapta ki a falatot. A tehén ismét engedett neki, de Petuska most sem volt képes lenyelni a szénát. Csak nézte, nézte milyen jóízûen rágcsál a tehén, majd újra elébe ugrott, ám a tehén már résen volt:
- Mit akarsz tõlem? - kérdezte.
- Mondd, mi az amit ilyen jó étvággyal eszel?
- Hát széna …
- De ha neked ennyire ízlik - vágott a szavába Petuska, - akkor nekem miért nem?
- Mert mindenkinek más való. - bõgte békésen a tehén.
- Nem! Én szénát akarok és punktum! - jelentette ki Petuska, és a tehén és a szénaboglya közé lépett.
- Szénát evõ kutyáról már hallottam, de kakasról …? Képtelenség. - bõgte a tehén, és szarvával akkorát bökött Petuskán, hogy az messzire repült, s jó darabig nem is tért magához.”
A család
Kotkod itt kénytelen volt félbeszakítani a mesét, mert látta, hogy a kiscsibék nem tudnak tovább egy helyben megülni és figyelni - nem voltak hozzászokva. Még azok is futkározásra vágyva fészkelõdtek, akik eleinte áhítattal csüngtek Kotkod Tyúkanyó minden szaván.
- Most pedig … -, Kotkod az eleséggel teli zsák felé lépett. A csibék felpattantak, köré sereglettek, és nyakukat nyújtogatva várták, mikor szór már nekik a búzából.
- … irány a mezõ! - adta ki a parancsot Kotkod Tyúkanyó.
- Nekünk itt is jó -, csipogták a csibék.
- Azt elhiszem, de …
- Tyúkanyónak biztosan nincs elegendõ búzája, hogy etessen bennünket! - kiáltott fel egyikük, Kotkod szemébe nézve.
- Bizony kedveském, hamarosan kifogynak a tartalékaim, de nem ezért, hanem…
Egy másik kiscsibe ismét a szavába vágott:
- Segítenünk kell jó sok búzát összegyûjteni, hogy sokáig kitartson!
- Bizony, bizony, jól mondod, de …
Most egy harmadik csibe fojtotta belé a szót:
- De nem csak búza van a világon, én például szeretem a kukacot is!
- Igazad van, én is szeretem a kukacot. De olyan sok mindent meg kell még ismernetek a világból, annyi mindenre meg akarlak tanítani benneteket …
- Szóval Tyúkanyó azt akarja, hogy megerõsödjünk -, rikkantott fel boldogan
a mellette álldogáló kiscsibe.
- Helyesen mondod kicsim, ez is szerepel a terveim között, hiszen a mai világban
keserves a gyengék sorsa, õk az örök vesztesek. Ám én mindenekelõtt azt szeretném nektek megmutatni, hogy a baromfiudvaron túl csodálatos világ vár rátok. Ahhoz, hogy megtaláljátok benne a helyeteket, fontos, hogy megszeressétek és megtanuljátok hogyan kell viselkedni. Most pedig induljunk -, válaszolta Kotkod. Szélesre tárta a baromfiudvar kapuját, fejét felszegte, s az istápolás felemelõ érzésétõl megmámorosodva, méltóságteljesen kivonult. Úgy tûnhetett, mintha a csibékrõl meg is feledkezett volna, ám a legkisebb neszbõl is rögtön tudta, ha egyik csibe nekiütközött a másiknak. Ilyenkor szép nyugodtan hátraszólt nekik:
- Nézzetek a lábatok elé, de próbáljátok betartani a ‘követési távolságot’ is!
Ne kacsázzatok jobbra meg balra! Szép egyenesen lépkedjetek!
Kotkod egy földig hajló napraforgóhoz vezette õket. A csibék rávetették magukat a napraforgó tányérjára, s csipegetni kezdték a magokat. Tyúkanyó megmutatta nekik, hogyan lehet a legkönnyebben kiszedegetni a szemeket, s szíves örömest a segítségére sietett azoknak, akik képtelenek voltak még megbirkózni a feladattal. A csibék többsége hamarosan degeszre ette magát, s egy kis pihenõ után Kotkod “Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a szárnyasok udvarában egy család. A tisztes kort megélt családfõ, a felesége, a fiaik s azok hitvesei nagy boldogságban éltek. Családjukban a kölcsönös szeretet és tisztelet olyan természetes volt, akárcsak a víz vagy a levegõ. Kis idõ múltán megérkeztek a családba az unokák is. A sárga pelyhes apróságok lettek a kedvencek, mindenhol ott voltak, mindent megengedtek nekik. Szüleik elragadtatottságukban elveszítették ítélõképességüket, s még attól is elérzékenyültek, ha a csibék hibásan ejtették ki a szavakat. Így aztán a házban a búzát busának, a kányát pedig kákának kezdték nevezni. Csak az ‘öregek’ szóltak rá idõnként az unokákra. A csibék ilyenkor megorroltak, és visszamondták a nagyszüleiknek miket beszélnek róluk a fiatalok a hátuk mögött. Nem telt bele sok idõ, s a házból észrevétlenül elillant a szeretet, tisztelet és a jóakarat, s mindennapossá váltak az emelthangú, ingerült szóváltások.
Rajzolta: Lili, 7éves
Egyik reggel az öreg kakas szokatlan nyomokat vett észre az udvaron a frissen leesett hóban. A nyomok a háztól egyenesen a kertkapuhoz, majd az erdõbe vezettek. Az öreg követte a nyomokat, s egy százéves tölgyhöz ért. Párszor körbejárta a faóriást, ám a nyomok itt megszakadtak. A kakas fáradtan leült a fa egyik hatalmas gyökerére, amely mint a polip karja nyúlt ki a földbõl. Hirtelen egy nagyon ismerõs, kellemes hangra lett figyelmes.
- Nem engem keresel?
- Ki vagy, és miért gondolod, hogy keresek valakit? -, kérdezte a kakas
jobbra-balra tekintgetve, ám senkit sem látott.
- Mert elhagytam a házatokat…
- Mondd, ki vagy?
- A Jószerencsétek.
- És miért mentél el tõlünk?
- Mert nem tudok többé egy fedél alatt élni veletek.
- S ha szépen megkérlek, hogy …
- Akkor sem.
- De hát miért?
- Nem rajtam múlik a dolog…, egyvalamit azonban tehetek értetek -, mondta
a hang, a kakas õszinte elkeseredése láttán. - Teljesítem egy, de csak egyetlen egy kívánságotokat! Esténél tovább azonban nem tudok várni, mert megfagyok.
Az öreg kakas köszönetet mondott a Szerencsének, majd hazatért. A fiatalok már
asztalhoz ültek és gondtalanul reggeliztek; róla és feleségérõl meg is feledkeztek. A családfõ hitvesével elfoglalta szokásos helyét az asztalfõn, s gyermekei érdeklõdésére elmondta merre járt és mi történt vele.
- Most pedig döntsétek el, mit kérjünk a Jószerencsénktõl! - fejezte be mondandóját.
Hosszan törték a fejüket, sok minden az eszükbe ötlött, de egyik kívánság sem nyerte el valamennyiük tetszését. Az összes ötletbõl kifogytak már, de csak nem tudtak dûlõre jutni. Úgy tûnt egyetlen esélyüket is elvesztegetik, mikor megszólalt a nagymama:
- Kérd meg, hozza vissza az otthonunkba a szeretetet és a tiszteletet, a többi úgyis jön majd magától.
Rajzolta Zsofi 7éves
A kakas nemsokára ismét ott állt a tölgy elõtt.
- Nos, miféle döntés meghozatala tartott ilyen sokáig? - kérdezte a hang.
- Arra kérünk, hozd vissza az otthonunkba a szeretetet!
- Jól van -, válaszolta a Jószerencse. - Visszatérek hozzátok.”
A kiscsibék felugráltak ültükbõl, s szárnyaikkal tapsikolni kezdtek.
Tiszteld az öregeket!
A kiscsibéket sétáltató Kotkod egyszer két vitatkozó csibére lett figyelmes. A közelükbe érve megütötte a fülét, mit mond a kisebbik, napsárga pelyhes csibe nyurga társának.
- Igenis elõre kellett volna engedned azt az öreg kotlóst!
- És megmondanád miért?
- Mert Anyukám azt mondta!
- Érdekel is engem, mit mond az anyukád! Különben is, siettem…
- Talán az a kotlós is sietett…
- Ugyan hová? A túlvilágra? Hát itt lenne már az ideje…
Ezen a ponton Kotkod közbeszólt. - Kedveskéim, vacsoráztatok már?
Kiderült, hogy még nem ettek és igencsak korog a gyomruk. Kotkod meghívta õket vacsorára, és Pitypang és Nyurga, ahogy magában elnevezte õket, örömmel elfogadták az invitálást. Miután jóllaktak, a többiekkel együtt õk is kényelmesen elhelyezkedtek, s Kotkod Tyúkanyó, élve a kínálkozó alkalommal, belefogott egy mesébe.
“Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi országban, a szárnyasok birodalmában, történt egyszer, hogy egy fiatal kakas lépett a trónra. Mint a legtöbb fiatal, természetesen õ is szerette volna a maga elképzelései szerint átalakítani a világot, és bõven volt is mit megreformálnia. Összehivatta hát legbizalmasabb udvaroncait és kijelentette, hogy a birodalomra a legtöbb bajt a naplopók hozzák, ezért ellenségnek kell õket nyilvánítani, és meg kell õket semmisíteni. Létrehozták tehát a Naplopóügyi Minisztériumot, hogy végrehajtsák a kakaskirály parancsát azokon, akik nem akartak, vagy nem tudtak a köz érdekeiért fáradozni. A Minisztériumnál azonban egyetlen egy naplopó sem jelentkezett, a birodalom élete pedig napról napra nehezebbé vált. Az uralkodó sehogy sem értette a dolgot. ‘Hol a hiba? Kik a vétkesek? Talán a naplopóügyi miniszter? Nem, õ becsületes és odadó hívem’ - , töprengett a kakaskirály. Szerencsére a miniszter hamarosan megtalálta a megoldást: a birodalom valamennyi beteg, fogyatékos, és idõs polgárát naplopónak nyilvánította. Végre ‘meglettek’ hát a naplopók, akiktõl meg lehetett szabadulni! Mivel rengetegen voltak, a birodalom anyagi helyzete eleinte javult. Igaz, mind többször és többször felrúgták régi hagyományaikat. Esténként egyre ritkábban lehetett csibéit sétáltató kotlóssal találkozni. Mindenki késõ estig dolgozott. A holtfáradt szülõk otthon azonnal álomba zuhantak, csibéik pedig felügyelet nélkül kószáltak. Az idõ gyorsan repült, s még gyorsabban változtak a birodalom erkölcsei.
Egyszer aztán felvirradt a nap, mikor a naplopóügyi miniszter idõs apját is, a vele egykorúakhoz hasonlóan, le kellett volna dobni a szikláról. Fia húzta-halogatta a döntést, kötelességtudata küzdött benne gyermeki érzéseivel, de végül ütött az óra. Megkérte apját, öltözzön fel és kövesse. Némán ballagtak az úton.
- Megértelek fiam… - kezdte remegõ hangon az apa, ám fia a szavába vágott.
- De nem tudod hogyan juthatott ilyesmi az eszembe, igaz? Pedig én a birodalom érdekében teszem… - mondta zavartan.
- Mi java származhat ebbõl a birodalomnak… ?
A miniszter ekkor döbbent csak rá milyen nagy bûnt emelt a törvény rangjára. Megszegte hát e ‘törvényt’ és elbújtatta az édesapját.
Telt-múlt az idõ, s kényszerû összezártságuk alatt apa és fia egyre közelebb kerültek egymáshoz. Alig várták, hogy beesteledjék, asztalhoz ülhessenek és együtt vacsorázhassanak. A fiú beszámolt a legfrissebb hírekrõl, apja pedig elmondta róluk a véleményét és hasznos tanácsokkal látta el fiát. A miniszter hamarosan a király bizalmasává vált, mivel az uralkodó igen nagyra tartotta bölcs tanácsait.
Történt egyszer, hogy egy ügy haladéktalan döntést kívánt. A király magához rendelte miniszterét, mert bízott abban, hogy az most is megtalálja a helyes megoldást, ám a miniszter hiába törte a fejét, semmire sem jutott. Mikor már szinte teljesen kifutott az idõbõl úgy döntött, mindent elmond a királynak. Vallomását a következõ mondattal zárta: - Uram és parancsolóm, csak egyvalaki van, aki meg tudná oldani ezt a problémát, az apám. Hozasd ide!
Ettõl a naptól kezdve a birodalomban a fiatalok mindig felálltak, ha náluk idõsebb lépett a szobába, átadták az öregebbeknek a helyüket, és elõre engedték õket az úton tiszteletük és hálájuk jeléül mindazért a bölcsességért, amit nekik köszönhettek.”
Mikor Kotkod a mese végére ért, a kiscsibék felpattantak ültükbõl.
- Szóval ezentúl mindig állnunk kell majd? - kérdezte egyikük.
- Jaj, dehogy! ‘Felállni’-t és nem ‘állni’-t mondtam!
- De meddig kell állnunk, ha felálltunk?
- Amíg azt nem mondják, hogy leülhettek. Általában pár másodpercig.
- De akkor miért kell felállnunk?
- Látom, nem sokat értettél meg a mesébõl -, válaszolta fejcsóválva Tyúkanyó.
|
Archívum 
